.
Hogyan is írhatnám le ezt a pillanatot? Hogyan is oszthatnám meg az élményét? Hiszen lehet, hogy csak a számomra volt ott. Ugyanakkor olyan teljességet mutatott, amiben nemcsak én voltam benne, hanem az egész világ és egyben sem a világ, sem én nem voltunk jelen. Csak a pillanat, önmagáért. Talán bárkinek elérhetővé tette magát, aki épp nyitott volt rá, hogy részévé váljon. Én épp „ott” jártam.Látom a szemem, ahogy néz. És pislogok egyet. Ahogy elindul a szemhéjam lefelé, megnyílik egy időburok. Egy hatalmas tér nyílik és magában foglalja a Mindenséget. Érzelmek százait, sorsokat, választásokat, találkozásokat és eltávolodásokat. Ott találom magamat a határtalan mindenségben és ott találom a határtalanságot magamban. Nem vagyunk külön. Minden egyszerre mozog és hullámzik bele önmaga mozdulatlanságába.
Lecsukódik a szemem.
Ahogy újra kinyitom, úgy érzem leéltem nem egy, de sok életet. Még nyomaiban érzem a fájdalmakat, örömöket, rácsodálkozásokat, amik a részemmé váltak. Szomorúság tölt el. Amiatt, hogy milyen kicsiny ez a kaland itt ebben az énemben, ami ehhez a szempillához tartozik. Még egy könnycseppet is termel, ahogy megsíratom magamban rövidségét.
Ám ahogy teljesen kinyílik a szemem, visszatér a Mindenség lenyomata bennem, és a szabad, tágas tér érzete megrészegítő mosolymámorban fejeződik ki.
A cseppem megtapasztalta a tengert.
Ennyit rejt egyetlen pislogás története.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése