.A minap elgondolkoztam, hogy miért is kívánunk meg bizonyos ételeket. Azon kívül, hogy esetleg a tápanyagtartalmuk hiánypótlást adhat a szervezetünknek.
És persze itt is találtam érzelmi alapokat. Azt tudjuk, hogy sokan érzelmi evőkként a szomorúságot, magányt, tanácstalanságot vagy akár a dühöt is képesek vagyunk étkezéssel elfojtani vagy vígasztalódni.
De ugyanakkor nemcsak elnyomásra használjuk az evést, hanem érzelmek felidézésére, újraélésére is. Legalábbis én most erre jöttem rá.
Ugyanis amikor megkívántam hirtelen egy ételt, akkor egy pillanatra beugrott vele egy érzés és még épp el tudtam csípni, hogy mi is volt az. És ezért eszembe jutott egy sor korábbi hasonló eset az ételekkel.
Például, amikor még ettem húst, többször váratlanul megkívántam a vajas-kolbászos kenyeret. (Egyébként amióta nem eszem húst, elég ritkán kívánok meg húsos ételeket és ha eszem valamennyit, ritkán esik jól igazán.)
Szóval vajas-kolbászos kenyér. Nekem ez az étel sok-sok emléket felidéz és biztos vagyok benne, hogy Te is fel tudnál sorolni pár hasonlót a saját életedből. Ez a gyerekkoromhoz kötődik. Sokáig nyaranta, amikor már kora reggel ragyogóan sütött a nap, hétvégente kinéztünk az ablakon és a szüleim mondták, hogy akkor ma is megyünk. Vízhez. :) Emlékszem akkoriban elég sokszor volt 28-30 fok is nyáron. Felkerekedtünk és elautóztunk vagy a Velencei tóhoz vagy valamelyik városközeli tóhoz, pld. Omszki tó. (fogalmam sincs ezt hogy kell írni helyesen. Bocsi.)
És ilyenkor anyu csomagolt útravalót. Én leginkább a vajas-kolbászos kenyérre emlékszem. Gyerekként egész nap játszottam kedvemre a vízben, szaladgáltam, ismerkedtem vagy épp száradtam a napon. És amikor megéheztem, kiszaladtam a partra, a hajamból is folyt a víz, ugrás a törölközőre és bontogattam a szendvicseket. Hűtőtáskánk nemigen volt, ha jól emlékszem. A nap átmelegítette az ételeket is és engem is a parton. A kenyér meleg volt, a vaj megolvadt, a kolbászból kissé kiolvadt az olaj. És a kenyér mindezt beszívta. És én imádtam ezeket az olvadt kolbászos kenyereket! :) És amikor hirtelen bevillant, hogy de szívesen ennék kolbászos kenyeret, akkor valójában nem is az ételre vágytam, hanem arra a Pillanatra, amikor régen azokat az olvadt szendvicseket ettem. Arra az elégedettségre és gondtalanságra a napon száradva...
És emlékszem arra is, hogy jártunk az unokatestvéremékhez kukoricát törni. Mi is dolgoztunk azért gyerekek, de hagytak azért minket szaladgálni is. A töltésről beláttuk a kukoricatáblát, sokat szaladtunk a part mentén, ott osztottuk meg a titkainkat egymással :) Tudjátok, amolyan nagyon fontos gyerektitkokat :)
És a munka végén a nagy teherautóra felülve kaptuk a kezünkbe az egyszerű, de annál jobban eső ételeket. Mint vastagon vágott friss kenyér, kolbász amit haraptunk mellé, kovászos uborka vagy cékla. Most is látom magam előtt, ahogy az unokatestvérem nagymamája vágja a kenyeret a teherautó sofőrülésén úgy, ahogy a vidéki asszonyok szokták. A melléhez szorítva és a hatalmas kést a melle felé húzva. Sosem értettem, hogy miért ilyen veszélyes módon vágják a kenyeret. Ahogy azt sem értettem, hogy amikor megvajazzák azt, akkor viszont nem maguk felé kenik a vajat, hanem elfelé, a másik irányba, mint ahogy én szoktam.
Néha nosztalgiázásképp haraptam a kolbászt, és másik irányban kentem a kenyeret :)
És az ízlésünk is változik velünk együtt. Például mostanában rajongok a pestóért! Képes vagyok akár csak úgy magában is enni kiskanállal. Korábban pedig még meg is penészedett egy kis üveggel a hűtőben, amit kaptam egyszer ajándékba, mert annyira nem ettem.
Aztán ott van a lencse. A lencsefőzelék. Soha nem szerettem. Mások folyton ették legalább szilveszterkor a pénzes babona végett, meg a szokások végett. Én akkor sem ettem. Én a tarhonyáért és a tarhonyalevesért vagyok oda. A barátnőm viszont imádta a lencsefőzeléket. És párszor evett, amikor ott ültem én is vele. Aztán egyszer annyira jóízűen ette, hogy én is kedvet kaptam egy kóstolóra. Igazából azóta is szeretem a lencsefőzeléket. A barátnőm miatt :)) Mert láttam, hogy neki mekkora örömet okozott az evése. És meg is lepődtem, hogy vajon korábban nekem miért nem ízlett? Ugyan most sem a kedvenc ételem, viszont szívesen megeszem ha épp elém kerül, sőt szoktam rendelni is az ételfutártól ha van a menüben.
Szerintem jó tudni, hogy milyen étel milyen érzelmeket hordoz a számunkra. Mert akár eszünk végül, akár nem, amikor megkívánjuk, ha tudjuk, hogy valójában azt az érzelmet kívántuk meg általa, akkor ezt a hiányt is tudjuk talán pótolni az életünkben. Ha másképp nem megy, akkor emlékezéssel és az emlékek átélésével.
Jó étvágyat! Az ételhez és az élethez! :)
.
