Valódiság és kritika

.

ahol Valódiság van, 

ott nincs helye a kritikának

Mostanában nézünk itthon egy sorozatot (a Facebook-os csajoknak üzenem: nem a Süsüről van szó :)) ).
Nem tudunk leszakadni róla, mert az alapötlet jó - ugyanakkor elég átlátszó a dramaturgiája és ezért nem is tudok totálisan elmerülni benne és átadni magam neki. Folyton elémugranak a klisék. Elmeséltem Lisa barátnőmnek, hogy menet közben is kritizáltuk a sorozatot, mire ő azt mondta
- "ejnye de rossz lehet ilyen kritikusan élni. :D ",
én pedig válaszoltam: - "Nem rossz a kritikusság, nagyon szórakoztató, ráadásul az egónk úgy gondolja, hogy milyen bazi okos :D"

Aztán rájöttem, hogy ez már csak egy mellékhatás. A sorozat alaptörténetben van Valódiság, ezért akarjuk mindig nézni, ez vonz. Viszont a felépítés már nem abból a középpontból fakadt, így ez a rész megkapta a maga kritikáját :)

Aztán eszembe jutott mindez napközben és gondolataim merültek fel a témában :)
Mikor és miért merül fel a kritika bennem és általában az emberekben? Az emberek nevében nem tudok nyilatkozni, én viszont arra jutottam, hogy legfőképpen két oka van annak, hogy kritizálok.
1. én nem vagyok rendben magammal az adott pillanatban
2. az adott dologból hiányzik a Valódiság
(Biztos van még ezer oka, de most nem regényt írok, hanem blogot :) )

Az első pontot most nem fejtem ki, tételezzük fel, hogy az adott, tehát én épp jól vagyok magammal. A második pontról gondolkoztam el ma.
Elmondom milyen szálon haladtam. Képzeljük el, hogy értek a festészethez (nem értek, de játsszuk azt :) ). Szóval értek hozzá. Tudom, hogy mikor milyen színeket érdemes használni, milyen ecsettel kell dolgozni, milyen típusú vászonra, milyen típusú festékkel, milyen ecsetvonásokkal, hogy a legoptimálisabban tudjuk átadni azt a képet, ami bennünk megjelent. Sokat festettem már, sok képet láttam már, ismerem a különféle technikákat jól, talán még tanítom is és sokat tanultam róluk korábban.
És akkor találkozom egy képpel. Számomra új festmény, érdeklődve ránézek. Mivel értek hozzá, nemcsak a képre nézek, hanem mindarra, ami alkotja. A színeket, a formákat, az ecsetvonásokat, technikákat is nézem.
Amikor a kritikusság megnyilvánul, észreveszem a kisebb hibákat, maszatokat - amit talán más észre sem venne - és megemlítem őket.
Egy másik képnél pedig ránézek és elámulok. Látom benne az esetleges hibákat, maszatokat is, mert részei a képnek. De nem jut eszembe felhívni rájuk a figyelmet, mert a kép lenyűgöz - átadom magam az általa okozott élménynek.
A két kép között pedig az egyetlen igazi különbség a Valódisága. Az az energia, amivel a festője megfestette. Ha volt benne ihlet és kreativitás, szabadság, önmaga - akkor az átjön a képről és találkozik velem és én ezáltal találkozom a festővel és az ő ihletett világával. Két Létező találkozása, öröme, és tisztelete egymás iránt.
Ha a festőben nem volt inspiráció, akkor bizony az jön át. A kín, a nyűg, a muszáj. És én evvel találkozom. Tehát ahol Valódiság van, ott nincs helye a kritikának. Mert ott nem is létezik.

Ez bármire érvényes. Egy egyszerű hétvégi ebéd elkészítésére is, írók munkáit olvasva, énekeseket, zenészeket hallgatva. Biztosan volt már olyan élményed, amikor elállt a szavad, megnyílt a szíved, és elcsendesült az elméd - mert épp lenyűgözött az, amivel találkoztál. Egy hang, egy idézet, egy dallam, egy mozdulat, egy íz, stb. Akkor a Valósággal találkoztál. És Csendben maradtál.

Én hajlamos vagyok a kritikára, arra, hogy észrevegyem a hibákat (magamban is). És talán éppen ezért rendkívüli módon tudok örülni annak, amikor olyan szépségekkel találkozom az életben, amiktől eláll a szavam. És hálás vagyok azért, mert sok ilyen szép kép van már a szívemben. Néhányat már megosztottam veletek is itt a blogon. És örömmel nézek újabbak elébe... :)

A mai szépségek az útmentéről: katt ide

.