Gondolatfonalak

Vajon mi készteti az embert, hogy megfeleljen?
Jó-jó szeretné ha elismernék, ha szeretnék, ha befogadnák, hogy ne legyen egyedül. De miért ne?
Még arra is képesek vagyunk, hogy megfeleljünk azoknak, akiket nem szeretünk és eszünk ágában sincs velük összetartozni, egy követ fújni vagy bármiben közösködni. Akkor minek is akarunk megfelelni? Önmagunknak? De az kicsoda? Milyen elképzelés vagyok én? Kinek az elképzelése? Hol fejeződik be a rámrakott elvárások és elképzelések tömege és hol kezdődöm én? És ki az, aki tudja, hogy valahol egyáltalán elkezdődöm? Hogy nem csak a kondicionálás van? Hiszen már azt sem mondhatjuk, hogy tisztán érkezünk a világba a születésünkkor, hiszen tudjuk, hogy egy csomó minta és viselkedés előző életből maradvány. Szóval már csecsemőként sem vagyok igazán Én...utána meg pláne nem, hiszen felépíti az ember a személyiségét/karakterét, hogy valahogy elhelyezze magát a világban. Képzeld csak el... egy kicsiny baba, aki kerek szemmel néz körül a világban és ott találja magát egy adott környezetben, adott emberekkel és csak pislog, hogy "mi a bánat ez? kik ezek? mit akarnak tőlem? én mit akarok? ez most a lábam? mi az a láb? és mi az hogy az én lábam?... na valahogy így. Aztán csak zúdulnak az információk és kis hősünk csak pislog tovább és szorgalmasan kakil a pelusba, később a bilibe és a wc-be. És minden ilyen teljesítményének rendkívül örülnek, lefotózzák, lefilmezik... (Később meg a kutyát sem érdekli, ha felfedezte a transzportert vagy megmentette a Földet vagy feltalálta a víztisztítót. Jobb esetben kap érte némi pénzt és nem perlik be valami állítólagos jogvédők.)


Elgondolkoztatok már azon, hogy MENNYIRE mechanikus az életünk?
Az egész arról szól, hogy fenntartsuk, életben tartsuk a testet. Mert mi is kell a testnek?
- megfelelő hőmérséklet
- megfelelő légnyomás
- megfelelő levegő
- megfelelő hidratálás
- megfelelő táplálás
- megfelelő mozgatás
- fedél a feje fölé
- ruha minden évszakra
Mindezek megteremtéséhez a mai helyzet szerint pénz kell, tehát vagy egy jólfizető munkahely kell, vagy egy jó ötlet, amit munkába lehet fogni, hogy annak segítségével élvezhessük a számunkra megfelelő hőmérsékletet, légnyomást, folyadékot, ételt, házat, plusz bőrt, stb.

Ez engem sokszor baromira fáraszt és untat. És ilyenkor általában a többiek nem értik, hogy mi a bajom és miért nem vagyok kedves, aranyos, cuki, segítőkész vagy legalább türelmes. Nem tudják, hogy iszonyú szerencsések, hogy önuralmam viszont van, mert nem üvöltözöm nagy hangon.
Bár ez még az én szerencsém, mert a végén még kapnék egy injekciót és egy hátulkötözött csini fehér rucit...
Közben nincs is semmi bajom, csak unom, hogy szolgálója vagyok egy testnek, rabszolgája. Amit máskülönben olyan nagy örömmel mozgatok...

És újra felmerül a kérdés, hogy ki az, aki vágyik dolgokra, ki az, aki elfárad, aki dühös, aki cuki, aki szeret?
Néha két levegővétel között megérkezik a válasz. Néha kedvem lenne ezért örökre visszatartani a lélegzetem, csak hogy ebben az állapotban maradhassak. Egy tiszta, csendes, intenzíven mozgó mozdulatlanságban, ahol nem törekszem csak befogadok, ahol nem küzdök, hanem megnyilvánulok. Ahol nem akadok bele a saját és más gizgazos gondolataiba, hanem békében létezem minden "ággal".
És amikor nem sikerül visszatartani a lélegzetem, akkor a következő levegővétel mégis édes, kalandos, színes, élettel teli. Ki érti ezt? Mi olyan csodálatos itt, hogy újra és újra lélegzem?
Vannak válaszaim, bár közel sem mutatják a teljes képet.
Hogy miért érdemes élni?
- a víz hangja
- a falevelek susogása
- az égen a fények és a felhők
- a nap melege
- egy gyermek kacaja
- a szerelmed egyenletes éjszakai lélegzése
- az érintés varázsa
- belefeledkezés a táncba
- egy fejsimi :)

Vajon ezekhez a csodákhoz miért körítünk akkora küzdelmeket? Ki érti ezt...?