.
Az éjjel azt álmodtam, hogy egy csomó ember kíséretében átmentünk egy új világba, egy új dimenzióba. Gyakorlatilag ez a dimenzió most is itt van és itt is volt már egy ideje, csak épp számunkra volt láthatatlan. De most megláttuk, mert menni akartunk, mert vágytunk valami másra, valami jobbra.
Mielőtt megláttuk volna az átkelési lehetőséget, emlékszem egy szabadtéri piacon voltam, ahol elég sok volt a felhalmozott szemét. És arról beszélgettünk, hogy milyen ostobán van kialakítva itt egy csomó minden, és mennyivel környezetbarátabban, tisztábban, jólszervezettebben lehetne megoldani sok mindent, csak a mesterségesen keltett akadályokat kéne eltávolítani már, a túlszabályozásokat.
Azután megláttam az átjárót. Semmi extra nem volt benne. Csak egy félhalvány falszerű valami, amin át lehetett látni és így egyszerre látszott mindkét világ. Átmenni rajta olyan egyszerű volt, mint megtenni egy lépést. Mintha felszállnál egy villamosra az egyik ajtaján és a szembe lévő ajtaján leszállnál róla a másik oldalon.
Teljesen természetes volt, hogy átmegyek. Mintha eleve is azért lettem volna ott, azon a piactéren, hogy átmehessek. Nagyon sok ember gyűlt össze, nagy tömegek vonultak át ebbe az új világba. Érdekes volt. Én Londonra ismertem benne. A házak formái, az utak alapján. Ami furcsa volt, hogy itt minden tiszta volt. Mintha egy újonnan épített áruházba nyitáskor beözönlenének az emberek. Még minden friss, csendes, arra vár, hogy életre keljen a belépő emberek által.
Annyira tiszta volt, hogy semmilyen reklám nem volt. Semmi hivalkodás. És kresztáblák sem voltak, autók sem. Csak a házak, néhol fák, parkok, üzletek, utak, lámpák. Szóval a város, csak a szenny nélkül. Tiszta utcák. A házakon ki volt írva két nyelven, hogy mi található ott, de semmi képreklám vagy fotók. Egyszerű közlésként csak megjelenítve a funkciót. Ilyesmik mint: gyógyszertár, közért, szállás, ruhaüzlet, varroda.
Volt velem egy kisgyerek is és egy másik felnőtt, de rájuk nemigen emlékszem… Arra igen, hogy lakást kerestünk magunknak. Mindenki, aki átjött ebbe a világba, először fedelet keresett a feje fölé. De nem volt versengés, csak némi sietség, hogy aztán már ne ezzel kelljen tölteni az időnket. Mindenkinek megvolt a maga helye, amivel úgymond felismerték egymást. Bennem is volt sietségérzet, ugyanakkor kíváncsiság is. Bementünk a Szállás nevű helyre. Ott mondták, hogy most nem tudnak adni, először találjuk meg a sajátunkat. De később ha erre járunk, szívesen látnak. Kérdeztem, hogy mennyibe kerül. De kiderült, hogy ebben az új világban nincs pénz. Egyáltalán. A 'fizetőeszköz' az a tudásunk. Ez az egyetlen érték. De ne ám úgy képzeljétek, mint valami bartell, hogy én adok szállást, te meg megtanítasz táncolni… nem! A lényeg, hogy legyen benned értékes tartalom. Ha van, nem muszáj átadnod, megtanítanod, csak ha épp igényli a másik. Tehát ha valaki varrni tud nagyon jól, de szállást szeretne és a szállásadónak nincs szüksége varrásra, akkor sincs semmi gond. Ad szállást és kész. Annak tudatában, hogy az az egyén, aki most nála lakik és igénybe veszi azt, amit ő tud adni (a jó és kényelmes szállást), majd varr valamit egyszer annak, akinek épp szüksége lesz rá. És az nem feltétlenül ő, a szállásadó.
Békés világnak tűnt. Nekem kifejezetten tetszettek a házak reklámok nélkül. Találtam is egy fehérre meszelt házat, ahol tudtam, hogy megtalálom a lakást, ahol szívesen lakom majd. Mert elég tágas és otthonos lesz a számomra és a családom számára.
Érdekes, hogy nem vidéki ház volt, hanem a városban, egy kisebb, főúttól félreesőbb utcában lévő épület. Hangulatos, szép házak között. Már nem siettem. Még emlékszem, hogy láttam is a lakást, hogy szép világos, tele fénnyel, tágas… azután felébredtem.
.
